Réka INKUBÁTOR című dokumentumfilmjének bemutatója az Uránia Nemzeti Filmszínházban családias és megható volt.

Ezt a hangulatot nem jellemezheti jobban semmi annál, ahogy a rendezőnő lánya a vetítés előtt megénekeltette a meghívott vendégeket, akik teljesen természetesen ismételték utána az ismert rigmusokat: "valakinek holnap meg kell váltani ezt a világot"
Fura hangulata van a filmnek, mert miközben derűs az öniróniától, nehezen emészthető gondolatokat ébreszt. Milyen kettős (ellentmondásos, tudathasadásos, zavart és disszonáns) egy demokratikus országban úgy felnőni, hogy egy sosem látott, csak eltorzult (akár szándékosan eltorzított) sztorikból ismert óhazára folyton emlékeztető inkubátorba zárnak? Hogy olyan hagyományokat és emlékeket kell őrizni és figyelembe venni a (fejlődéssel később még kritikusabbá váló) nehezen értelmezhető kettős személyiség, identitás kialakulásánál, amelyhez valódi tapasztalások nem társulnak. Tulajdonképpen én még örülhetek, hogy úgy vagyok magyar, hogy "csak" magyar vagyok?!

...A dokumentumfilm egy emigráns közösség átalakulásának történetét dolgozza fel a hidegháború vége után majdnem 20 évvel.

Az „Inkubátor” című dokumentumfilm azokról szól, akik Nyugaton nevelkedtek emigráns közösségekben, hogy miként fogalmazódott meg bennük a kettős identitás és hogyan lettek „kötőjeles-valakik”. Hogy miként lehet valakinek egyszerre két hazája – az egyik a valós életben, a másik pedig egy képzelt valóságban, amelyet olyan szülők alakítottak ki és tartottak fenn, akik arra kényszerültek, hogy meneküljenek szülőhazájukból. Az első generációról szól, kiknek a szülei tovább éltek külföldön mint amit eredetileg elképzeltek és nem mindig sikerült asszimilálódniuk.
Se nem itt, se nem ott, ennek a generációnak a gyermekei felnőttként arra probálnak választ keresni, hogy hová tartoznak igazán, mi a valós nemzetiségük, mire esküdnek fel, mire fogadnak hűséget?
A történet egy valószínűtlen, de drámai találkozón keresztül zajlik le, amelyben 40-valahány éves amerikai-magyarok a kaliforniai Sierre Nevada hegyekben egy magyar rock operát adnak elő.  Pontosan ott találkoznak ahol 25 évvel ezelőtt előadták az István a királyt, mint amerikai-magyar cserkészek az 1984-es nyári táborukban.  Azon a nyáron még szovjet tankok állomásoztak Magyarországon, és Európa keleti része még a vasfüggöny mögött élt. A kaliforniai cserkészekből sokan még életükben nem voltak “otthon,” ahol szüleik születtek.

Ez nem egy hétköznapi osztálytalálkozó. 2009 nyarán a rockopera amerikai szereplői megérkeznek Kaliforniába, a világ minden tájáról, beleértve Budapestet is. Történetük hol megrázóan, hol humorosan ábrázolja azokat az inkubátorokat amelyek az Egyesült Államokban működtek az évek során, de főleg a hideg háború alatt. A mostani dráma szereplői nem csak azért találkoznak, hogy nosztalgiázzanak, hanem azért, hogy rájöjjenek pontosan kik ők, kik lettek az évek során, húsz évvel azután, hogy felszabadult az ‘anyaország.’